Megapixel

Megörökítés

Privátmitológia

Szociófotók

warsavacolorsopen -Nocturne

Warsava Colors

Sorsnyomat GALÉRIA NYITÓ

Sorsnyomatok

Haza NYITÓKÉP GALÉRIA

Civis Blues

9. NITÓKÉP GALÉRIA

Kanizsa Future 

3. (GALÉRIA NYITÓ)

A Szépség teremtő kauzalitása

Tan NYITÓKÉP GALÉRIA

Színes fotográfiák

 

Dallos István: 100 Tükör

 

“Lássak! – látást adjál nékem!”

(Szent Ágoston fohásza)

 

Dallos-protre

   

„Az imaginatív művész az, aki lát. Látni ugyanis minden nyelv szerint határtalanul többet jelent, mint csupán érzékileg észrevenni.(...) Az imaginatív szem... mint a szó is mondja, felszabadítja a benne lévő mágikus aktivitást, a dolgok felszínét feltépi és azoknak rejtett értelméig hatol - látja az ideát és éber. Látja azt, ami a dolgok felületi és érzéki látszatán túl van.” – mondja Hamvas Béla a „Forradalom a művészetben” című írásában.

 

A megapixel (2014), a 100 Blues (2014), a 100 Csend (2015), a deszkarésen - fotográfiák–versek (2016) után, Fülöp Péter újabb fénykép-összeállítással jelentkezik, 100 Tükör címet adva ezen új kötetnek.  Ezzel nem teljes képet rajzolva, de visszatekintve alkotó tevékenységére, az elmúlt pár évre mondhatjuk, az első rácsodálkozástól (megapixel), a belső elkeseredésen (100 Blues), az elmélyülésen (100 Csend) keresztül, Fülöp Péter eljut a hit képeihez.

A 100-as szám érdekes, visszatérő képlet Nála, talán a teljesség kifejezése, de az is lehetséges, hogy csak egyszerű praktikum. Sokkal fontosabb és érdekesebb a tükör metafora alkalmazása a könyvre. Ezzel pedig olyan területre tévedünk, ami a festészet talán egyik legnagyobb metatoposza, a mimézis elmélet forrása.

„ha egy tükröt veszel, és azt mindenfelé körülhordozod: így egykettőre alkothatsz Napot, mindent, ami az égen van, földet, sőt nagyon hamar madarat, a többi élőlényt, használati tárgyat, növényeket, s minden egyebet is megalkothatsz, amiről az imént szóltunk”

Platóntól származó értelmezés: “a festészet nem más, mint tükör” - amely hasonlat nyilvánvalóan a festészet mesterségének lealacsonyítását fejezi ki. A tükörhasonlat tökéletesen megfelel Platón szándékának: rámutatni arra, hogy a művészetek termékei nem valós dolgok, nincs valódi létük, ahogyan a tükörben megjelenő képeknek sem, így ontológiailag kevesek, a megismerés szempontjából pedig hasztalanok. Ebből is következik Platón szigorú ítélete a művészetek fölött: az utánzó művészeteknek nincs helyük az ideális államban.

A platóni mimézis-fogalom elmélete szerint, a művészet a valóság tükre. A tükrök, a már amúgy is láthatót idézik. Létezhet-e valami, ami nem valódi?

„Ami a kimondás és elgondolás (számára) létezik, annak lennie kell: hiszen létezését tekintve (az) van, / a semmi pedig nincs. Arra intelek, fontold meg ezt! / Mert először a kutatásnak ettől az útjától tartalak vissza, / azután meg attól, amelyen a mit sem tudó halandók / tévelyegnek, a kétfejűek; mert tanácstalanság / kormányozza keblükben a tévelygő gondolkodást, így sodródnak / süket és vak, elkábult, különbséget tenni nem képes népség, / akik azt hiszik, hogy lenni és nem lenni ugyanaz / és nem ugyanaz, és mindannyiuk ösvénye a visszájára fordított.”

A mimézis-elv platóni-arisztotelészi fogalmának legpontosabb jelentése a reprezentáció (Szt. Ágoston: imitátio rerum), újra jelenvalóvá tenni. Alapkonstrukciója szerint az utánzás-ábrázolás-kifejezés hármasságát foglalja magában. A mimézis fogalma ugyan sok változáson ment keresztül napjainkig, mégis ennek félreértése volt az, amivel a fotográfia művészet voltát megkérdőjelezték, a valóság egyszerű másolatának tartva azt. Nem véletlen, hogy minden fényképezőnek fontos ezért a fényképek valósághoz való viszonya. Folytassuk azzal elmélkedésünket, hogy feltételezzük, Fülöp a 100 Tükör alatt tulajdonképpen a saját képeit érti, és vizsgáljuk meg, milyen hasonlóság van a tükörkép és a fénykép, a fénykép és a valóság között. Azért, hogy szemléletesen lássuk, milyen viszonyok munkálnak, a hasonlóságról egy olyan négyszöget rajzoljunk, amelyben egyik oldal mentén a kép áll, csúcsaiban a megismerés és a valóság helyezkedik el, míg a szemben lévő oldalon a tükörkép és az oldal végein pedig a megismeréssel szemben a megtévesztés, a valósággal szemben a látszat áll. A hasonlóság fajtái, mint a megfelelés, a leszármazás, az analógia és a szimpátia, vagyis a rokonszenv arról szólnak, miként szerveződik a világ a hasonlóság által egységgé. A képek körkörösen, a tükörképek láncolatban kapcsolódnak egymáshoz.  A nyilvánvaló hasonlósággal szemben, a rejtett hasonlóság felfedéséhez kell valami jelzés a dolgok látható felszínén: a láthatatlan azonosságok látható hasonlóságokban kell, hogy megmutatkozzanak. Nincs hasonlóság megjelölés, rejtett jel nélkül. Isten, ha el is rejtett dolgokat, megjelölte őket külső, látható jelekkel – elmélkedik Paracelsus a teremtés mibenlétéről.

A tükör hasonlatnak három jelentését különíthetjük el.
Az első: a tükör egy optikai eszköz, mint ahogy a fényképezőgép is, és ahogyan a tükörkép hasonlít a tükrözött tárgyra a fénykép is hasonlít az általa reprezentált tárgyra. Állíthatjuk tehát: a tükörhasonlat első jelentése a hasonlóság feltétele. Meg kell azonban jegyezni, hogy a tükörkép csak jelenvalóságában létezik, addig a fénykép ennek a jelenvalóságnak a rögzítése. Vilém Flusser, a fényképeket technikai képeknek nevezi, és megállapítja: ”a rögzítés eredményeként létrejön a technikai kép, amely tehát, úgy tűnik, ugyanazon a valóságsíkon van, mint jelentése”… Jelentése látszólag automatikusan megjelenik felületén… A technikai kép eme látszólag nem szimbolikus, objektív karaktere a nézőt arra indítja, hogy ne képnek, hanem ablaknak tekintse.” Flusser a továbbiakban kifejti a technikai képek objektivitása illúzió, ezeken a képeken is ugyanúgy kódolt a benne lévő üzenet, mint a hagyományos képeknél.

Második jelentése: az önismeret. Az én megtapasztalása kívülről érkezik, visszatükröződésként, képzetként és imagináriusan. Az önazonosság félreismerés következménye, egy hamis kép önmagunkról, amely elkísér életünk során, mint ideális ego. Benne vagyunk minden képünkben, mint cselekvő jelölő. A tükör ebből a szempontból kitüntetett hely. Szembesít minket azzal a ténnyel, hogy mi magunk is látványt képezünk, és rögtön azzal is, hogy ez a látvány nem elidegeníthetetlen tulajdonunk. Nárcisz tükre hihetetlen és megrázó szembesülés azzal a ténnyel, hogy saját képünk a miénk és nem a miénk egyszerre.

Harmadik jelentése: a másik fölöttébb szükséges volta. Ez azt jelenti, hogy a tükör nélkül nincs kép, néző nélkül nem létezik a fénykép. A kép létmódja folyamatos újrateremtődés. Mint az új hajnal, amikor a felkelő nap fénye új horizontot rajzol, újra teremti a földi világunk képét, mint az univerzumét is, amelynek léte is folyamatos újrateremtés csak más idő és térléptékben.  Nem anyagból áll, hanem teremtésből, ami minden egyes pillanatban újból létrehozza, mint az angyalokat, akik alighogy elzengik Isten dicséretét, máris tovatűnnek a semmibe.

Képek és szavak. A képek képesek általános, a szavak képesek konkrét vonások ábrázolására, ám mégis a képek a tárgyak és jelenségek specifikus jellegzetességeinek reprezentánsai, míg a szavak a dolgok állásának minőségi és viszonylagos aspektusait írják le.

A tükörben látható kép speciális, mert nem anyag és nem foglal el a térből helyet. A fénykép is speciális létező, mert a felületén lévő információ csupán.
A kép maga olyan létező, amely lényege (szubsztanciája) szerint puszta látvány, láthatóság, látszat. Az a létező speciális, amelynek lényege egybeesik az önmagáról nyújtott látvánnyal.

A látványt a középkori filozófusok intenciónak, irányultságnak nevezték. Ezzel feltárták azt a feszültséget, amely minden létezőt arra késztet, hogy képként mutatkozzon meg. A fényképész számára ez a fotograficitás egyértelmű magyarázata. A tükörkép mechanikus tükröződése a valóság képének, a fényképezés pedig jelentéstulajdonítás, értelmezés, a valóság szellemi tartalmának közvetítése.

A tükörkép nem szubsztancia, hanem akcidencia, hozzájárulás. A tapasztalásban a szubsztanciából és akcidenciából álló egésszel találkozunk, úgy, hogy a szubsztanciát az akcidenciák segítségével tapasztaljuk meg.

A tükör a képnek nem helye, hanem szubjektuma, és ezért expozíció.

A fotográfus számára ez a pozíció, azaz nézőpont, roppant fontos a valóság közvetítésében. Innen nézve is érthető Fülöp Péter expozíciója. De ez csak egy lehetséges, nagyon fontos értelmezés.

Mindenesetre a fényenergia a megvilágítás által létrehozott világosság. Mértékegysége a lux, azaz egy négyzetméterre eső fényáram, vagyis lumen. Maga a fény, spirituális jelentésében a szellem, a lélek. Lux Aeterna, az Örök Világosság. Végülis nincs expozíció szellem, lélek nélkül – ami Fülöp Péternél nem más, mint hit.

 

 


 

 

Molnár Csaba: Élőszó a könyvhöz

 

csaba 2

 

Van egy furcsa betegség, fényérzékenység a neve. Még édesanyám kapta meg – és nem el! – a második világháború végnapjaiban. Szörnyű kiütések lepték el a testét. Az orvosok nem tudtak vele mit kezdeni. Az ország amúgy is ki volt fogyva a gyógyszerekből. Azt javasolták az édesanyjának, hogy menjen fel Budapestre és próbáljon meg az általuk megadott egyik kórházban Penicillint szerezni. Nagymamám fel is utazott Alsógalláról a rommá lőtt fővárosba. Megszerezte a nemrégiben felfedezett csodagyógyszert, melytől édesanyámnak hamarosan elmúlt a nagy kínokat okozó bőrbetegsége. A gyógyulásnak ára volt. Fényérzékenység fejlődött ki nála.

 

Hogy Fülöp Péter honnan és miként kapta meg a fényérzékenységét, nem tudom. Talán az üveglapra felhordott káliumjodid vagy – bromid tette őt is fényre érzékennyé, vagy a később feltalált zselatinos szárazlemezek tanulmányozása? Nem tudni.

 

Mint ahogyan azt sem tudni, hogyan pillantja meg, hogyan választja ki fotográfiáinak témáját. Első ránézésre „kézenfekvők” a képei. A téma nála az „utcán hever”. Azt láthatjuk képein, hogy könnyedén, lazán és kiváló beállításokban kapja el témáit. A „mi sem könnyebb” magától értetődő természetességgel.
Igen, a természetesség nála, magából a természetből fakad. Egyrészt a naturálisból, a minket körbe vevő élő anyatermészetből; másrészt a megfigyelt és lekattintott ember természetéből mint viselkedő, cselekvő lényből; harmadrészt a kamera mögött álló és gondolkodó Fülöp Péterből.

 

A könnyedség mögött egy nagyon is éber fényérzékenység működik. Az „utcán heverő” témái csak is az ő észlelési, analizáló és szintetizáló működései által és az ő szellemi-fényrekeszével pillanthatók meg. Mi ugyanis elmennénk mindegyik mellett.
A kíváncsiság az, ami fényalkotásaiba belekódolódik. Ez az az attitűd, amivel a kiemelés művészetét végrehajtva képeit teremti.

 

Péterfotográfus (sic!) a mások fényképeiből is tud önálló fotográfiát létrehozni. Nagyon pontos társadalmi látleletet és bírálatot engedett szabadon, amikor az utcáinkat ellepő plakátok vizuális mosoly-agresszióját szabadította ránk egyik kiállításán.
Van egy könyvecskéje – ezt a kifejezést előszeretettel használja munkáinak nyomdai kiadványként való megjelentetésekor -, amiben olyan fényképei vannak, amik finoman és óvatosan fedik fel a megragadott és fénnyel megörökített témáiban a humort. Nem vicces jeleneteket és nem szándékoltan humoros dolgot kifejező képekről van szó. A Megapixel c. könyvecskében azt a csodát viszi végbe, hogy csak az ő szemszögén keresztül válik humorossá valami. Némi késleltetés működik, amikor lapozgatjuk ezt a könyvecskéjét. És éppen ez a lényeg, mint a jól előadott viccben is, hogy a poén kicsit később esik le. Ám annál
nagyobbat szól.

 

Fülöp Péter nem ismer tréfát, amikor hittel az oldalán les bele a zúzós nagyvilág mindennapjaiba. Ez a világ, számára az ellenfények világa. Fotóin, az Ember felett és a Mindenek felett álló ütközik meg, a pillanat urainak hitványságával, kicsinyességével, szűklátókörűségével és hübriszével. Ezek a munkái erősen és félreérthetetlenül képezik le, fény(le)képezik a határozott véleményét, gondolkodását a fények által látott és láttatott Világról. Itt mutatnak rá arra a szellemi hovatartozásra, ahonnan etikája és esztétikája fakad.
A fény - hullám és korpuszkuláris - kettős természete, minden fényérzékeny objektumra hat. Legyen az kívül vagy belül, ám hogy ki milyen fénnyel lát és képez le, az már a megfoghatatlan dolga. Nevezzük ezt itt „csak” művészetnek.

 

Péter képeit nézve valóban elvégzendő (lelki)gyakorlatok sorával találjuk szembe magunkat. Meg kell dolgoznunk az élményért. Képről-képre haladva, annyi minden mozdul meg bennünk, hogy fogalmazásra, gondolkodásra olykor vitára késztet önmagunkkal, önmagunkban. Emiatt mindig ott van a lehetősége, hogy színről-színre lássunk. A Teljest, az Egészet megközelítve.

 

„érzékenységi gyakorlatok”

 

Budapest, 2017. (Szent Jakab hava)

 

 


 

 

Kovács Nóra: Találkozások

 

„Mert amit a világ ránk parancsol, ahhoz alkalmazkodnunk ugyan valóban szükségszerű, de lelkünknek és szellemünknek eközben mindig és mégis úgy kell élnie, mint ami az örökkévalóságból való és örök időkre szól.”

(Szabados György)

 

Kocacs-Nora

 

   Találkozások – elcsépelt, közhelyes dolog ezt a címet adni egy kiállítás megnyitónak. Ha emberi, horizontális szinten gondolkodunk, valóban az. Jó esetben személyes találkozóról van szó, nem arról, amikor az ember a virtuális térben (az infokommunikációs sztrádán) rohan és elsuhan valaki mellett (esetleg kacsintást vagy smiley-t is küld neki, vagy like-olja az újonnan posztolt életeseményét): két „ismerősnek” mondott idegen tartja a kapcsolatot egymással. „Virtuálisan összefutnak”, pillanatnyi hatással vannak egymásra, majd tovább állnak.

Horizontális szinten ennél már nagyobb energia – és időbefektetést igényel, ezáltal természetesen nagyobb hozadéka is van valakivel személyesen is találkozni… Ráadásul készülni rá… Kávéházat, sörözőt keresni, ahová be lehet ülni és…

Ám a legtöbb ember idáig el sem jut… megmarad az ember- tárgy típusú találkozásoknál, ahol a boldogságot az új szerzemény adja. Talmi öröm.

De vannak emberek, akik érzik a mélyben lapuló örök értékeket és ismerik a totális világ titkait. És vannak olyan emberek is, akik nemcsak érzik, de meg is élik ezeket az értékeket, ezáltal hitelesen tudják közvetíteni a teremtett világ többi lénye felé. Felénk. Még akkor is, ha ezt sokszor taps és anyagi előnyök nélkül teszik. Ők a művészek. Az Úr üzenetének versbe, regénybe, zongoraversenybe, operába, festménybe, gobelinbe, filmbe, fotográfiába álmodói. Ők teszik lehetővé, hogy felismerjük: az embernek van egy sokkal komplexebb belső időszámítása, amely során a befelé figyelés (meditatív) csendjében, vagy az öröm/boldogság (levitatív) csendjében az ember számára lehetővé válhat a csoda: találkozhat önmagával.

A totális világ titkaiba beavatott kevesek a fogyasztói társadalom által nap, mint nap teremtett szituációknál sokkal tágabb, teljesebb világban ébredhetnek rá: a lélek ész a szellem gondjai sokkal szorongatóbbak, mint az anyagi javak hajszolásáé. Szakadjunk ki tehát térből és időből… Keressük a találkozások lehetőségeit… Horizontálisan is, de még inkább vertikálisan.

 

A kép és a néző találkozása

 

„A szenzáció gyakran a látható erőtlenség beismerése, olyan, mint az egzotizmus: nevetséges, hacsak egy pálmafa láttán tudunk meghatódni, mert vannak napok, amikor a platánfák csodálatosak.”

(Robert Doisneau)

Kitől származik egy kép ereje? Az alkotótól, aki exponál? Vagy a nézőtől, aki befogad és értelmez? Vagy Istentől, aki a képességet adja? Ha az alkotó Oszlopember, mindhárom szempont együtt érvényesül – Benne. Kik az Oszlopemberek? A totális világ titkaiba beavatottak, akik a befogadhatatlannak tűnő lefedhetetlen látvány közvetítésének lehetőségét Istentől kapják… ajándékba… Akik elhívást kapnak, erőt és kitartást ahhoz a munkához/hivatáshoz, ahová helyeztettek… Legyen az az élet bármely területén…

 

Ma a fizetett fotográfus csapdába ejti a nézőt. Mert a fotós másképp fényképez saját maga és az Örökkévalóság számára, mint megrendelésre. Más a cél, más az eszköz és más a hatás. Más a befogadó is. Az átlagnéző bekerül a csapdába, itt vergődik, pedig ő csak esztétikai tapasztalatszerzés céljából, vagy véletlenül esetleg kultúrnyomás hatására pillant egy képre… és tessék: a fotó fogva tartja. De milyen céllal és szándékkal?

- hogy eladjon nekünk valamit? Mint a reklámfotó?

- hogy alátámasszon egy más által írott szövetet? Mint a sajtófotó?

- hogy felkapott emberek intim világába voayeur-ködjön?Mint a paparazzi fotó?

- hogy a természetteremtett világát (kisebb vagy nagyobb trükkökkel) közelebb hozza a városi emberhez? Mint a természetfotó?

A fizetett fotós gyakran idáig jut.

De van más lehetőség:

- elgondolkodhatunk saját félelmeinken, megszabadulhatunk mindennapos szorongásainktól, bekerülhetünk saját belső szobánkba: csend és imádság által. A művészfotó által.

- ezen utóbbi fény-ösvényen haladva találunk olyan fotókat, amelyek anyagi előnyök megszerzésének kimondatlan célja nélkül készülnek, amelyek a nézőt olyan találkozás felé terelik, amelyre az ember legritkább esetben tud időt szakítani: magammal találkozhatok. A belsőm felé kalauzol… A legnehezebb terepre…

- én erre, az utóbbira mondom: ragadjanak el a képek, veszítsem el magam… Emberi szempontból legyek magányos, álljam ki a magány próbáját: csak Isten van és a kép. Senki/Semmi más. Az alkotó közvetítő médium a néző eszköz Isten kezében. Nem ők a fontosak. Hanem az üzenet: Isten szava (az Ige) képekben.

 

A mai zamat nélküli gyümölcsök, tartalom nélküli hírek, fény- kép nélküli fotográfiák korában Fülöp Péter képei a testet öltött látvány. Az Ige képekben. FOTÓ csupa nagybetűkkel. A mindennapok technikai torzításoktól mentes elemeire bontott látványvilága. Azáltal, hogy mértani pontossággal állítja be a kompozíciót, jelentőssé válik a jelentéktelen, óriássá nő az apró, amely mellett nap, mint nap elmegyünk. A szimbólumokká rendezett „semmi”-ből „minden” lesz. Ez a teremtő feszültség viszi tovább a nézőt, az asszociációk felé. A képaláírások pedig új jelentéssel gazdagítják az értelmezést.

 

 

(A SZÖVEG ELHANGZOTT 2017. MÁRCIUS 23-ÁN BÉKÉSCSABÁN, A CSABAGYÖNGYE AGORÁBAN.)

 

 


 

 

Dallos István: EXPOZÉ (az emlékezés virágai)

 

Dallos-protre

   

Tisztelt megnyitóközönség!

 

Ex pozíció 1. Tér és idő - Látását ne veszítse a lélek

 

   Kezdjük expozénkat a talán legkézenfekvőbbel, a fotográfiai expozíció értelmezésével. Sokan a fényképezést a pillanat művészetének tekintik, mintegy a technika ajtajának kulcslyukán át perspektívátlan képet vázolva a fényképezésről. Nyissuk ki ezt az ajtót, lépjünk be és nézzünk szét egy kicsit. Nagy H egyenlő nagy E szert kis t-vel, azaz a megvilágítás és az idő szorzatának logaritmikus egysége az expozíció. Megjegyzem, és nem lényegtelen, hogy elméletileg a megvilágítás és az idő változtatásával végtelen számú ekvivalens expozíció hozható létre. Talán ebből származtatják a pillanat művészete értelmezést, csak az időt véve figyelembe. Az időről is sokkal több elmondható, minthogy egy pillanat lenne csupán. Ami fényképnek feladat az a nyelvnek csábítás. Megragadni a pillanatot, amely a képnek a legsajátabb lényege.
A pillanat azonban nem időtlen és nem időbeli. Előtte van valaminek és utána valaminek, ez az előtt és után leginkább az után előttit és az előtti utánit jelenti. Kívül, tehát mindazon amit történésnek nevezhetünk.) A görögök az idő urának Kronoszt nevezték, aki felfalja saját gyermekeit. Az időről vallott nézetük miszerint kétféle idő létezik, az egyik a kronosznak nevezett, ami rendes múlása, folyása az időnek. A másik idő a kairosznak nevezett isteni idő, a kivételes pillanat, amikor az ember megérezheti létezésének mélységét. Valami olyasmi, amikor egy pillanatra az én a világ lesz, és a világ válik énné.
A művészet ez a pillanat! Stáció, Tan, Totális Szabadságkorlátozás

 


De mi van a megvilágítással? A megvilágítás egy négyzetméter felületre eső egységnyi fényáram, ami pedig egy szteradián térszögbe kisugárzott egy kandela fényenergia. Energia és tér meg természetesen az idő. A tér a képeken, mint perspektíva jelenik meg, amit az emberiség évezredes kísérletezése során a festők, képalkotók tökéletesítettek. A művészet története felfogható a perspektivikus ábrázolás történetének is. A fényképezőgép akkor lépett a történelem színpadjára, amikor már a perspektivikus ábrázolásról a festők szinte mindent tudtak. A festők képesek akár több szempontú és antropomorf perspektívát létrehozni, amivel képeiken a valóság jelentését átkódolják, ezzel szemben a fénykép a fotográfiai optika centrális, egy enyészpontú képe a háromdimenziós világról síkba transzponálva. Ezért a fényképész számára a pozíció, azaz a nézőpont roppant fontos a valóság közvetítésében. Innen nézve is érthető Fülöp Péter expozíciója. De ez csak egy lehetséges értelmezés, mert az energia a megvilágítás által létrehozott világosság. Mértékegysége a lux, azaz egy négyzetméterre eső fényáram, vagyis lumen. Maga a fény, spirituális jelentésében a szellem, a lélek. Lux Aeterna az Örök Világosság. Nincs tehát expozíció szellem, lélek nélkül.  Szív Szútra, Atlantis

 

 

 

Ex pozíció 2. Episztemé - Hűtlenek temploma, A teremtés dialektikája

 

A valósághoz való viszonyt, a pozíció szerint értelmezve, két út bontható ki. Az egyik a valóság felőli nézet a másik a fényképező alany oldali közelítés. Az első a Westoni megismerő, objektív újrafelismerést takarja, míg a másik a C. J. Laughlin általi teremtést. A fényképezést egy szakadatlan megismerési folyamatnak tekintve – nem kibontva ennek elméleti hátterét – maga a tiszta megismerés, az episztemé. A másik oldal evidens, magyarázatot sem kíván, hisz minden gombnyomás (expozíció) képet eredményez, kivonatot – lenyomatot - teremt térről, időről. Az elhatározás, az expozíció végrehajtása ennek a kettősségnek együttes megjelenése. Amikor a látványok áradatában kialakul a megismerő, fényképező ember belső mentális képével egyező, annak megfelelő látvány a megismerő és a megismerendő különállása megszűnik, megtörténik az expozíció. Fülöp Péter számára a fényképezés olyasmit jelent, hogy mozgásba hozza az anyagot, a spiritualitás pedig ennek a mozgásnak a minősége.  A teremtés nem eszme, hanem cselekvés, amely annak függvénye, hogy mi magunk menyire függünk a misztériumtól — meg a látomástól, amit alkalomadtán felkínál nekünk. Hinni, nézni, jelen lenni, fényképezni, a fénnyel írni — nem választhatók el számára egymástól. Eljövetel, Hallgatás, A Tagadás kertje

 

Fülöp Péternek különleges bátorsága van ahhoz, hogy ma szembenézzen a megsemmisült táj furcsaságaival, a városok mind közönségesebb arcával, az ipari tájak mechanikus ritmusaival, amelyek annyira távol állnak szívverésünktől, vágyainktól és reményeinktől. Bátorság kell ahhoz is, hogy szembenézzünk társadalmunkat egy kozmológiai rendszernek tekintve annak hallatlan kitágulásával, az mikroszkopikustól a kozmikusig, az entrópiát kultúránk folyamatos kihűlésére alkalmazva.  De a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy mindezt egésznek tekintsük. Felírat, Végtelenítés

 

Azt hiszem, Fülöp elgondolás mindig az, hogy egyszerű forma és mély jelentés. És az emberi tapasztalat igazán mély szintjeivel próbál foglalkozni.

 

Képeit meditációs térnek szánja, játékos mezőnek, ahol a szem körülnézhet és körbetáncolhat, rend, egyensúly és békesség, költészet. 

 

 

 

Ex pozíció 3. - Költészet 

 

Mint W. H. Auden írja, “a költészet dicsősége és egyszersmind szégyene, hogy közege nem a saját terepe, hogy a költő nem találhatja fel a maga szavait”. Nos e megfigyelés éppúgy igaz a fotográfiára és a fotográfus képtelenségére, hogy feltalálja a saját “szavait/világait”.

 

Fülöp Péter, ahogy ő mondja képei az „éberség” szándékát reprezentálják. Nekem inkább, és ez persze nézőpont kérdése, a Moholy-Nagy féle „intenzív látás” termékei, a nyers tiszta látásé. Rokonsága a költészettel egyértelmű, a költészet konkrétsága és a költői nyelv autonómiájának elve azonos fényképeinek a nyers, tiszta látásával. Mindkettő mozaikszerű, széttördelt formát és új létrehozott egységet jelent. Fülöp kiragadja a dolgokat eredeti környezetükből, hogy friss szemmel láthassa és saját belső világa parancsai alapján rendezze, kapcsolja hozzá más dolgokhoz. Képaláírásai nem engedik némaságba merülni képeit. Nem hagy minket eltévedni, hánykolódni az értelmezés végtelen óceánján. Tiszta hangok ezek, amelyek hitet tesznek az igazság mellett.

 

A fénykép jellegzetesen sorozatműfaj: a magában álló, egyedi remekmű itt inkább kivételt jelent. Ez az alapvető megfogalmazás is Moholy-Nagytól ered. Fülöp Péter ennek szellemében alkot, egy-egy gondolat mentén sorozatokat készít, amiket kiállításokba illetve könyvekbe rendez. Ezért, ha kiállításain a képek megrendezettnek tűnnek, akkor ez főhajtás a dolgok mögötti rend felé. Ha sötéten hatnak vagy rosszullétet keltenek a nézőben, akkor e rend alatt húzódó káoszról van szó. Ha egy egyszerre ismerős és mégis teljesen idegen világot jelenítenek meg, akkor azért, mert ez a mienk.

 

Ex pozíció 4. - Lábnyom - Teremtés könyve XXI. század

 

Expozíció és nem ars poétika, mert a gondolat a szellem csak a tettben érzékelhető, értékelhető.

 

Nem kerülhetjük meg azonban azt a kérdést, hogy mi az érték, mi az állandóság a műveiben? Manapság népszerű dolog az ember biológiai lábnyomáról beszélni. A biológiai lábnyom analógiáját követve kérdezem, hogy vajon mekkora egy alkotó művészettörténeti lábnyoma? Az adott esetben mekkora Fülöp Péter munkáinak fotótörténeti lábnyoma? Mi azaz állandóság, amit hozzátett az eddigiekhez? És ami még ennél is fontosabb, vajon megtalálta-e az élet és a művészet közös igazságát? Mert az életet, a valóságot megváltoztatni akaró művészet ideje lejárt. Világidő

 

Vajon mi a helye a város közösségében? Megbecsülik kitartását, állhatatosságát. Ezt döntsék el önök, akik itt élnek, és közösen formálják a városuk értékítéletét. 

 

Mi most ünnepeljük a kiállító művészt és 50. születésnapján kívánjuk együtt.

 

Isten éltesse sokáig!

 

 

 

(A szöveg elhangzott 2017. január 6-án, Győrben, az EX POZÍCIÓ kiállítás megnyitóján.)

 

 

 


 

 

Papp Máté: „A szél ott fúj, ahol…” - Fülöp Péter 100 Blues és 100 Csend című fotóalbumairól

 

cvfoto

   Blues és csend – a vizualitás fogalomköréből kilógó szavak; leginkább a hangok világához köthetőek, jelenségszinten pedig mintha az artikulált belső beszédhez és az elhallgatott vagy némasággal körülvett üzenethez közelítenének. Fülöp Péter egy interjúban – saját fényképeiről, illetve az alkotás koncentrációkészségéről nyilatkozva – objektív, némileg távolságtartó látásmódról, ezzel együtt közvetlen, felfokozott jelenlétről beszél, egyszerre villantva fel a személytelen tiszta szemlélet, valamint az előhívott benső képzetek egymásra vetített rétegeit.

 

Keresztbekötött spirituális-szellemi tereket is jelentenek ezek a rétegek, amelyek Fülöp lecsupaszított formavilágú fotográfiáin szétválaszthatatlanul jelennek meg, szinte észrevétlenül olvadva bele az exponált, kimerevített jelenetekbe. Így képesek felmutatni esszenciálisan a láttatott alakokban-alakzatokban testet öltő, kontúrokat kapó tények mögötti valóságot, melyet többek közt a rilkei költészet tekintett legeredendőbb anyagának. A Fülöp-féle címadások jelentésgazdag tartalmi foglalata vajon mennyiben tudja lefedni (az ebből az anyagból vétetett) szavakon túli jelenéseket, s miként foglalja magában a tulajdonképpen befogadhatatlan, lefedhetetlen valódi látványt? Azt a végső soron láthatatlan – Pilinszky szavaival élve – metaformát, amely minden kép mögött ott lebeg. Akárcsak az a sóhajnyi suhanású angyal az egyik csend-életen.

 

„A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.” – szól az Írás (Jn 3,8). E fényképek szemlélése közben folyamatosan hallani lehet ezt a zúgást és látni mindazt, amit ez a szél összehord, felkap vagy csak meglegyint: az omladozó falak málló vakolatát, az ipari tájak monstrumainak törmelékeit, a nagyvárosi utcarészletek „plakátmagányát”, a kocsmai, várótermi, buszmegállóbeli életképek időszilánkjait, fák sziluettjét egy-egy épületrészleten. Sokféle érzéket mozgat meg az a látvány, ami elénk tárul e képeken keresztül, pontosabban, ami elrejti magát bennük; miközben persze mindig a konkrét kép ég bele a szemünkbe, nem a már említett, sokatmondó címek által sugallt szellemkép. Ebből a szempontból érdekes kettőség figyelhető meg a szemlélt tárgyakat illetően: úgy tűnhet, hogy egyszerre veszik fel és dobják le magukról a belőlük előhívott/beléjük vetített képzeteket, mintegy tanúskodva arról az áhított színeváltozásról, ami csak egy pillanat erejéig történhet meg. A fotóművészet pedig a pillanat „megörökítéséről” szól, jelen esetben átmenetet képezve a tények és a transzcendencia között – felmutatva egyben azt is, hogy transzcendens tények nem léteznek. „A hit… a nem látottakról való meggyőződés” (Zsid 11,1) Vagyis csak a hit mélységélessége az, ami kiemelheti a kompozíciókból azt, ami több, mint a puszta látvány. Mert a középpontba helyezett tárgyak és testek szikár szárazsággal, szinte szenvtelenül állnak előttünk, akkor is, ha éppen mozgásban vannak, vagy ha éppen kifelé tartanak a képkeretből. Ahogy mi is kilépünk belőlük lapozás közben, hogy aztán egyet-egyet felidézzünk majd közülük, immáron belső képként.

 

És hogy mi az, ami újra meg újra a bensővé tett képek előhívására ösztönöz? Az urbanizált, kiüresedő élettér és a magánvalóságban élő természet tétova kapcsolata adja meg azt a teremtő feszültséget, amely által újabb asszociációk indulhatnak el a nézőben, újabb rétegek lesznek felfejthetőek (nem csupán a képeken, a befogadóban is). Mert egyfajta meditatív aura lengi körbe Fülöp Péter fotóalbumait; akár zen-gyakorlatokként, az elidőzés, a visszatisztított érzékelésmód terepeként, a külső világ szellemivé szublimált, ugyanakkor elemi módon megragadott térképzeteiként is felfoghatók e képek, melyben az ember a legesendőbb és legelveszettebb kreatúra. Csak a szél zúgását hallja – látja, a fák hogyan hajolnak meg előtte. Egy pillanatra megáll. Nem tudja, hogy honnan jön és hova megy. Fáradtan sóhajt, mielőtt tovább indulna… (Észrevétlen meglegyinti egy angyal szárnya.)

 

 


 

Komálovics Zoltán: Ember a kamera mögött

 

 DSC3757

 

  Amikor Ottlik Géza Hajnali háztetők című regényében Halász Péter a bohém festő arról számol be barátjának, Bébének, hogy egy budai bérház kőpárkányán egyensúlyozva fentről látta a várost, a háztetőket, az utcákat, a bódékat és a köztük mozgó, apró embereket, akkor Bébé azt javasolja neki, hogy fesse meg, amit látott: a háztetőket, az utcákat, a bódékat és a köztük mozgó apró embereket.

Minek? Minek fessem meg? Nekem elég, hogy láttam. - felelte mosolyogva Halász Péter.

Itt, most, ezen a kiállításon egy másik Péter képei rögzítik a látványt. Kamerával. Most nevezzük így a készüléket! A kamera háromfelé hasít. A kamera mögötti, a kamera előtti és a képenlét van-jára.

A kamera mögött egy egész világ. Összefüggéseinek teljes láncolatában fák, virágok, kövek házak, háztetők és emberek. Ablakok, falak, Nap és felhő színtengere. Mészfehér és mohazöld. Emberszag és növényillat. Háttal a kamerának a világ felnyíló húsában ezer és ezer alak örökös metamorphosisa. A valóság eleven szövevénye. A kamera mögött egy ember, benne a szövevényben, hús a húsban, a zajló világnak vetett háttal. Nem is ember. Csak szem. Egy szem a szem mögött. Az egyik mindig csukva. A csukott szem a kontraszt, hogy a másik elnyerje a fényét. A kamera mögött, háttal a világnak, lecsukott szemmel. Szabad szemmel: nyitottal és zárttal. Mégis feszül a szem. A nyitott és a zárt is. Feszül benne a lélek. Distentio animi. Feszül benne a szív. A szemben, a szem mögött, a kamera mögött a világnak háttal. A világ húsába ütött ék, szívbe ütődő szem. A lélek ütése a szív falán különös rajzolat, mint egy omló vakolat, mohásodó mészfehér. A kamera mögött a lélek mohásodik, mészfehér. Az tör a szem felé. A lélek ablaka üvegén függöny vagy fátyol lebben a szélben. A lélek huzatában száradnak, pörögnek a képek. Tolakodnak a szemre, beleszáradnak a fénybe.

 

 

A kamera előtt.

A valóság eleven szövevénye. A világ felnyíló húsában ezer és ezer forma örökös metamorphosisa. Az idő ütései a mindenség falán egy eleven rajzolat különös kontrasztjában. Színtenger nap és felhő rejtett reflektorfényeiben. Fák, virágok, kövek, házak és háztetők. Növényillat és emberszag. A kamera előtt a világ húsa, melege reszket a fényben, ázik az esőben. Kamera mögül nézik. Nézi az ember. Szemen át egy szemmel. Amit igazán néz, az átalakul. Megütköztet, mert látvánnyá válik. A látványban az ütköztet meg, hogy Ő is néz. Lát maga a látvány. A világ ablaka üvegén függöny vagy fátyol lebben a szélben. Onnan figyeli az embert, a kamera elől. Valami. Valami, ami még csak eljövendő. Ezért szinte lehetetlen látni. Ám minden, ami eleven, a szembe néz. A kamerába. A világ felnyíló szemeiben a lélek fénye feszül. Az idő tekintete tör elő. Distentio animi. A világ mohazöldje és a mészfehér, hullik ránk, mint a vakolat. Ránk dől, amit a kamerából nézünk. A nyitott és a zárt is. Benne vagyunk, és bennünk van a képe. A képei, amelyek néznek bennünk. Kifelé, fel a fényre, tolakodnak a térbe. Egyik világ takarja a másikat, mint eleven kontraszt, hogy a másik elnyerje a fényét. A lélek huzatos falai közt a szív ütései mint egy sorozat: száz kép és száz csend.

 

A képen.

A világ sortűz előtt. Falak és ablakok és az eljövendő elipszisei. Előttük és mögöttük a világ eleven kontrasztjának különös rajzolatai szinte tolakodnak a képre. Látnak-e bennünk? Tudnak-e rólunk? Az ablak üvegén függöny vagy fátyol lebben a szélben. Elrejt-e vagy megmutat? A lélek huzatában áznak a szív falai. Átalakulnak. A világ felnyíló szemeiben a lélek fénye feszül. Az egyik világ takarja a másikat, de minden csend életben van. A kamera előtt a világ húsa, zsigere a finom remegésben egy állandó csendélet folytonos metamorphosisa.

 

 


 

 

Dallos István: 100 CSEND - Érzékenységi gyakorlatok Fülöp Péter fényképeivel

  

  A százas szám Fülöp Péternek valamiért többet jelenthet, mint egy kerek szám, hiszen már második fénykép-összeállítását jelöli ezzel a számmal. Az első, Megapixel című könyve is száz képet tartalmazott, igaz, azt még akkor nem kvantifikálta. Nem is kell ezen hosszasan elmélkednünk, annyit azonban megállapíthatunk: termékeny alkotó Fülöp Péter. Három év alatt három saját fényképalbumot és még egy kis verseskötetet is megjelentetett.  

A képek az elmúlt években – 2012–2014 – keletkeztek, párhuzamosan a már megjelent 100 Blues című könyv fényképeivel. A helyszínei is azonosak: Budapest, Győr, Sopron, Kolozsvár, Szabadka, Zenta  utcái. Az alkotásuk során ezek a képek elkülönültek a többitôl – mondja az alkotó –, mert ezek „csendek”, nem „kesergők”. Mi rejlik ezekben a képekben? – teszi fel a kérdést. Egy ott maradt hallgatás, egy csend... Ennek a világnak a titka az „én” személyes meglátása. Kívánságok, sóhajok, a hallgatás extázisa.

A hallgatás extázisa: az ember néhány alapvető módszerrel kapcsolja önmagát a világhoz, és ezek jelennek meg az emberi létezésben. A valósághoz (a fényképek által közvetítetthez is) való viszonyának egyik módja a megismerés: az ember felépíti a világ egy szeletének tudati megfelelőjét, hogy megértse a jelenséget. Minden tudati képzetet azonos mércével mérünk: mennyiben hasonlít a valóságra, amelyet meg kívánunk ismerni. A fényképező ember a tőle független dolgokat a kontempláció segítségével is feldolgozhatja.

A kontempláció olyan ritka és fennkölt tudati folyamatot jelent, amelyet hétköznapi életünk során csak kevesen élünk át. De a kontempláció, akár a megismerés, olyan széles értékskálát is jelent, amelyet az egyén–világ viszony egyik típusának is nevezhetünk. Tudatában vagyunk a tárgynak, a készítendő képünk tárgyának. A fotográfus körültekintően veszi szemügyre a tárgyat, minden erejével csak arra figyel. A kontempláció nem olyan reflexív folyamat, amelyben a fényképező ember önmagáról gondolkodik, éppen ellenkezőleg: minden erejével tárgyára figyel. A kontempláció nem megismerés a klasszikus értelemben, hanem az a diszkurzív folyamat, amelyen keresztül a fényképész aktívan és elemzően kialakítja a tárgy tudati képét.  A tárgy maga a valóság, amely a tudatban egyetlen alakban jelenik meg.

A kontempláció szó az esetek nagy részében a kozmikus tudás képzetét kelti fel, amely kétségtelenül jelentős tudati eredmény, és hosszú gyakorlással, valamint koncentrált figyelemmel és a tudat felszíni nyugtalanságának lecsendesítésével érhető el. Az ilyen kozmikus kontempláció a fotográfusi hagyomány fontos gyakorlata. A huszadik század kiemelkedő mexikói fotográfusa, Manuel Álvarez Bravo Koránból vett alkotói mottója is erről a kontemplációról tanúskodik: „Ha látni akarod a láthatatlant, figyelmesen kell közelítened a láthatóhoz”.

Fülöp Péternek is ez az alkotói módszere: a hallgatás extázisa.

Azonban az embernek a világhoz tartozása miatt az ember jelentőséget tulajdonít magának: szerepe van a világ folyásában. Alkotásai, fényképei révén értelmezhető úgy, hogy az ember a világban valamilyen minta, így elvi jelentősége van. Sartre szerint ezzel szemben az embernek jelentőséget csak az Isten adhat – de minthogy Isten nincs, az embernek nincs jelentősége.

A „jelentőséghez” azonban elég, ha a külvilág a maga egészében létezik, és az ember ezzel a külvilággal valamféle törvényszerű kapcsolatot tart fenn. Isten feltételezése ennek a viszonylatnak mintegy abszolút formát ad, elmélyíti, de jelentősége mindenképpen van.

„A világ tágasságánál csak a szív világának tágassága nagyobb. A szív világának tágasságánál pedig csak Isten jelenlétének tágassága”– írja Fülöp Péter húszévesen, keresve helyét, szerepét a világban.

A képek sora, pontosabban a képpároké, a címadó képpel indul: A hallgatás extázisával. Felület, szürke téglák egymásra rakva, néhol egy kis vakolat maradékával, talán egy ház fala, amire a lábazat más tónusa utal. A kép értelmezésének kulcsa a befalazott ablak, amelynek a tokját is meghagyták.

„Meg kell tanulnunk, hogy az elmélet és tett nem választható el egymástól. Sőt, a legtöbb dolog olyan, hogy egyszer meg kell tegyem, s csak azután kezdem érteni. Ezért nem szentesíti a cél az eszközt. Mert az ember, ha a helyeset teszi, akkor a szót is érteni kezdi, ami a helyes tettben él. A helyes életrendben érti igazán az ember azt, amit a tett nélkül soha nem értene.

A tett a fontos: azaz a helyes életrend megalapítása. Alapítani több, mint építeni: a helyes életrend, azaz a normalitás megalapítása a tettel kezdődik. Az építés az elmélettel” (Hamvas Béla). Ez a Mágia Szutra.

Fények és árnyékok, a valóság és illúziója, a képek nem nyújtanak sem bizonyosságot, sem világosságot – és így a fényképeket nézve a befogadó alkotó képzelete álmokat, sóhajtásokat láthat. Kapunk Fülöp Pétertől ahhoz segítséget, hogy képzeletünk ne szaladjon szerteszéjjel: ragyogó és találó címeket. Ezek a címek azonosítóak, eligazítóak, bepillantást engednek Fülöp tudati világába, mintegy beszélnek. Csupa olyan jelentéktelen dolog van a képeken, amelyek mellett nap mint nap elmegyünk, semmi jelentőséget nem tulajdonítva létezésüknek. Nem keressük a bennük rejlő fenomenont. Nem így Fülöp Péter, aki rendkívüli állapotot lát, egy új rendet, képein a valóság tárgyainak transzcendese jelenik meg, mint fényképezésének a tárgya.

Egy műalkotást egyszerre jellemez a stílusa és a világhoz – a fotográfus és fotográfiái által ábrázolni kívánt világhoz – fűződő kapcsolata. Az egyszerre esztétikája azt kívánja tőlünk, hogy kössük össze a stílust és a világot. Márpedig a világra való nyitottság, ami Fülöp Pétert jellemzi, jelentheti egyszerűen az elemire, vagyis a jelentéktelenre való nyitottságot. Robert Doisneau francia fotográfus írja: „A szenzáció gyakran a látható erőtlenség beismerése, olyan, mint az egzotizmus: nevetséges, ha csak egy pálmafa láttán tudunk meghatódni, mert vannak napok, amikor a platánfák csodálatosak”.

Háromféle magatartás lehetséges a jelentéktelennel szemben: vagy kimondjuk és rögzítjük, vagy jelentést adunk neki, vagy költőivé tesszük. A három megközelítés nem összeférhetetlen. Fülöp Péter ebben a könyvében mind a három módot végrehajtja, először rögzíti, majd költészetté alakítva jelentéssel látja el a jelentéktelent.

A képek hatalma az az erő, amit az alkotó szándéka és a befogadó néző ad neki, amikor értelmezi. Nagyszerű képek, amelyek hol a síri csend, hol a bőséges szóáradat vágyát keltik bennünk. Az Egzakt és a Filozófiai tanulmányok, keretbe, azaz képbe foglalt valóság, világ, magunk által „tudásból” eltorlaszolt átjáró. A fotográfus lépten-nyomon csapdába ejt minket, szeretnénk tudni, mit akarnak mondani referensei (azaz a valóságról, tárgyairól készített képei), mert mintha lenne akaratuk. Pedig csak mi vagyunk, mi az esztétikai tapasztalatszerzés közben, mi, akik félünk attól, hogy elmélyedjünk a saját szavainkban, a saját csendünkben, félünk attól, hogy befogadjuk a művet, és hogy a mű befogadjon minket. Az egész könyvet, a száz képet egy műként értelmezve természetesen. Pedig a művész képei (szavai) megszabadítanának minket minden bajtól, szorongástól amiatt, hogy bekerülünk egy műbe, hogy egy mű fogva tart minket, hogy elveszítjük önmagunkat, és elragadnak minket. Az elragadottságot nehéz átélni, mivel egy egzisztenciális ugrást kell megtennünk hozzá, és ki kell állnunk a magány próbáját, a csend extázisát.

 


 

Csizmadia Gertrúd: Fülöp Péter verseskötete - Megváltás, változás, paradigmaváltás

CsGertrud

  Fülöp Péter Változástan című kötete nagyon ízléses, tipográfiájában meglehetősen hagyománykövető, igazán gusztusosan és ízlésesen megszerkesztett könyvecske. Olyan, amit az ember szívesen hordoz a kabátzsebében, hogy ráérő perceiben elő-előhúzogassa, belemélyedjen, elgondolkodjon a rövid verseken, és összerakja magát egy kicsit a darabjaira hulló világban.

Különlegesen mély, tömören megfogalmazott dísztelen vallásos líra ez, mindenféle közösségi vonatkozás nélkül. Kétszemélyes, olykor három. Isten, a szerző, és olykor harmadikként az Istent nem ismerő vagy inkább megvető modern bálványokat imádó tömeg.  Visszatérő témája a Megváltás, az ima, az Isten-közeli létezés extatikus szárnyalása és véres megkínzatása. A megváltatás és Istenben elmerülés a világ tárgyai között és által. Különlegesen kimerevített városias képekkel, egy rideg urbánus tárgyiasság jelenlétével  ellensúlyozva, talán ezzel is rávilágítva az „és mégis”, ennek ellenére  megjelenő mindent betöltő szeretetre. Fülöp Péter egyértelműen Pilinszky-hagyományt követ, de saját metafizikával, kiforrottabban mint általában a Pilinszky követők. Nem lehet elcsípni egyetlen Pilinszky frázist sem, inkább csak mélységében, tömörségében és kellékeiben követi a nagy elődöt, ez a költészet hasonlíthatatlanul egyéni és egyedi, koncentrált, intellektuális és filozofikus.

Az, hogy az ember magánál tartja, a kabátzsebben, nem arra vonatkozik, hogy könnyen felfogható  művek ezek. Inkább arra, hogy ha értőn szeretnénk olvasni, néhány napra el kellene merülnünk ebben a különös, Fülöp Péter teremtette világban, együtt kell élnünk, bele kell temetkeznünk ebbe az általa teremtett metaforikus rendszerbe.  Érdemes.

 


 


Dallos István: Száz blues - Néhány szóharmonika akkord Fülöp Péter képeihez.

 

“A fényképen mindig két ember van: a fényképész és a néző”

​​​​​​​​​​ (Ansel Adams)

 

Kiindulási alapunk Ansel Adams idézete, mely alapján magamat is nézőként értelmezem. És mint minden néző én is egy értelmezési álláspontot jelentek. Egy nézőpont alapja, amelyhez mindenki az emberi kulturális mező egy bizonyos pontjából érkezik, egy perspektíva, amely formája és tartalma szerint attól az objektív pozíciótól függ, amelyről az ember ehhez érkezik. Ez a meghatározás Dallos-Istvanalkalmazható az észlelés élményfolyamára, azaz az alkotói hozzáférésmódra, ami hozzáférésmód már mintegy előre előlegezi a megközelítésmódok sajátosságait. Konkrétan egy tájkép nem arról beszél, hogy milyen szép is a táj, a természet, hanem arról miként gondolkodunk róla.

Száz blues - Fülöp Péter a képek keletkezéséről azt mondja nem volt koncepciója, a képek belső érzések, hangulatok - blues. Fontos - állítja - nem szerzés, nem vadászat, csak egyszerűen impulzusok - szomorú világ - blues. Bolyongások egyedül, Berlin, Szabadka, Zenta, Győr, Kolozsvár utcáin. Blues a kulcsszó- blues az útónlevőség. Hamvas Béla írja valahol Kierkegaard kapcsán, ha elutazol magadat ismered meg, otthon vagy a világot. Blues - mert egyszerűség, mert nem akar nagyot mondani a világról, blues - egyszerű emberi sóhajtás, a tehetetlenség érzése. Igen ebben a kis könyvben nincsen trombitaszó, dobpergés…. nagy felkiáltás. Fülöp Péter folytatja a tőle megszokott utat, visszatérő képek ezek, a részletek élete. Egy városi létezés részleteinek képei. Előképei nem a street fotó manapság oly divatos képei, hanem sokkal inkább belső tudati konstitúciók. A belső tudati konstitúciója

“ Dicsőség mennyben az Istennek, békesség a földi lényeknek.”

Gesztusból fényképezek nyilatkozza Fülöp. Az a tudati tevékenység, tudataktus, ami a fényképezés lényege a világ jelenségeinek, a valóságnak az értelmezése, a jelentéstulajdonítás valamire irányul. Pillanatfelvételek a valóságról. A benne valóság, vagy inkább a benne látás az ő irányultsága. Képei ennek megfelelően kidolgozottak - blues- az egyszerűség elvét követik. Redukció, szelekció elválaszthatatlan párosát alkalmazva hozza létre a jelentés szuperpozícióit.
A való világ tárgyainak funkcionalitásától a lényegi megmutatkozásig, ami Fülőp Péter sajátos jelviszonyrendszerének alapja. Jelentés- és utalásviszonyt átértelmező képi világ ez, amelyben dolgoknak van jelentése és ez benne rejlik a képben. A környező világ megjelenítése számára valóságosan megélt szituációkhoz társul. Benne van az a kettősség, mely a fénykép tárgya és a tárgy fényképe között feszül, pontosabban ezen kettősség egyben látása, szemléleti módja jellemzi. Egyrészről a valóságos tárgy feltételezett funkcionalitásának mindennapossága, ami önmagában érdektelen és csak az ő átértelmezésében jelentésperspektívájában válik érdekessé. Ez a másik aspektus, aminek az értelmezése révén elszakadhatunk a valóságos tárgyi struktúráktól, azok használati módjától, jelentésrétegeitől. Új képvilág nyílik meg számunkra, amit tiszta képfenomén megjelenéseként üdvözölhetünk. TisztánLátás, Állami ünnep, Melody-tól a Dialógus a néppel képig, de ez a megállapításunk általános érvényű az összes képre. Fülöp Péter képein nincsenek távlatok, nincs igazán előtér és háttér, nincs perspektíva, olyan falszerű az egész, Mintha mindenki egy nagy fal előtt adná elő életét. Blues- kilátástalanság. A falon firkák, életjelek önazonosságszignálok és reklámok. Reklámok, amelyek kapcsán egy olyan viszony, egy olyan jelentésréteg sejlik fel, amelyet Fülöp úgy fogalmaz meg, elidegenedés, a magára maradt ember. Az ember ember által maradt magára. Az írástudók árulása után jelenvalóságunk a szociálpszichológusok árulása. Feltárták az emberi viselkedés rejtelmeit, döntéseink, cselekedeteink mikéntjét, mozgató erőit, sajátosságait. Ezen ismeretek birtokában befolyásolják döntéseink a vásárláskor, befolyásolják politikai beállítódásunkat, vagy legalábbis kihasználják azt.
Itt kell megjegyezni a képek színtelensége sem véletlen, nem sötét tónusú képek ezek, sokkal inkább szomorú szürkék. Középszürkék. Kepes György A látás nyelve könyvében írja a sebesen száguldó autóból nézve a színes világ szürkévé válik, szürkének látszik. Rohanó világunk, amely a sebesség mítoszának démonjaival viaskodik, természetesen szürkének érzékeli a valóságot. Egy gyors blues.
A nagy buli után jelennek meg emberek Fülöp képein, de azok sem nagyok, csak úgy jelzésszerüen vannak a képek alján, sarkában. Mintha nem is mi emberek lennénk ennek a világnak a fontos részei, hanem az általunk alkotott valóság nyomorúságos, szorgos, tétova apró képzetei lennénk. Mintha a magunk formálta világ elnyomná vágyaink az önaktualizálás és az öntranszcendencia iránt. Saját képünkkel, torzképünkkel hirdetjük az önaktualizálásunk felé mutató utat. Reklámok minden mennyiségben, és formában az Eufóriától a Koremlékig. Számomra talán a könyv központi ikonikus képpárja a Régi idők-Modern idők. A belűről vezérelt ember és a modern kívülről vezérelt emberpár képpárja. Az ikonon a régi egymást simogató nézése, amely érzelmi erőt, töltést ad az embernek, míg a másikon a boldogság mosoly, ami a vásárlói elégedettség mérőfoka. A képek következő egységét az 50. oldaltól a 66 oldali ballagó időig, felületesen szemlélve akár szociófotóként is értelmezhetnénk. Nem lennénk azonban konzekvensek a már kialakított fülöpi új képi világhoz. Ezen képek esetében nem a kép tárgya nyitja meg magát, hanem nekünk kell észrevenni, azaz megnyitni magunkat az egyedi létezésmódok felé.

A ballagó idő című kép alkalmat ad arra, hogy az időről beszéljünk. Hogyan viszonyulnak Fülöp Péter képei az időhöz? Ez a kérdés megkerülhetetlen, mivel a fénykép egyik fontos jellemzője az időhöz való viszonya. A fotó esztétikájának alappontja a fényképek eme viszonya, ami nem más mint a visszafordíthatatlanság. A visszafordíthatatlanság, amely vagy helyrehozhatatlan vagy az elveszett múlt nyoma, vagy az elveszett múlthoz vezető út. Nem más mint szembenézés az énnel és a külvilággal. Jelenrelikviák. Az ezt követő képeken megjelenik erőteljesen a mozgás, talán mégis van valami kiút. Érdemes edzeni, ne hagyjuk el magunkat és zöld jelzést is kaphatunk. A képek szerkesztettsége feltűnő, íve van. Egy zenei hasonlat jut az eszembe, Dobai Péter egyik elbeszéléskötetében azt magyarázza az elbeszélés hőse milyen a jó jazz improvizáció. Az olyan-mondja- mint amikor elhajítasz egy követ és a hajítás pillanatában tudod célba találsz. Mert íve van. Fülöp dramaturgiája is ívelt, a jelentések folyamatos egymásra építése és a dinamika fokozása. Ha egy mondatban kellene összefoglalni Fülöp Péter képeinek üzenetét ez így hangzik: adalékok az újkori kultúra destrukciójához. Száz blues.

 

 


 

 

Dr. Molnár Csilla: Miniatűrök

 

Dr Molnar Csilla

A képsorozaton csak málló, elhanyagolt házfalakat látunk, melyeken néha felbukkan egy-egy korhadó ablak, befalazott ajtó, hiányos esőcsatorna. Ebben a világban emberi alak sehol sem tűnik fel. Olyan felületek képei ezek, melyek sokak számára lehetnek akár unalmasak, lehangolóak, vagy éppen taszítóak, ha véletlenül elhaladnak előttük, hiszen a mai néző a kulturális mintáknak hódolva a vonzót, a kellemest, a szép formát és tetszetős felületet keresi.

Fülöp Péter fotói a figyelmesebb és elszántabb tekintet számára ugyanakkor másféle jelentést is hordoznak. Az egyik az, amit a természet eróziós munkája okoz, ha az ember elhanyagolja, magára hagyja épített környezetét. Az enyészet jelei ezek, a könyörtelenül romboló időé, Kronosz malmának monoton zakatolásáé, melynek mi is ki vagyunk szolgáltatva testileg az öregedésben. Talán azért sem szeretjük a romlásnak kitett felületeket, mert saját múlandóságunkra emlékeztetnek. Az idő nyoma az emberi alkotásokon persze nem feltétlenül negatív hatású, gondolva itt olyan, csak a múlás révén elérhető esztétikai minőségekre, mint a patina vagy a hangulatiság értéke. Az idő ez esetben nemesíti a felületeket, tereket, szemben az itt látható képekkel, melyek lefokozó hatalmát testesítik meg. 


Egy másik jelentés abból az emberi késztetésből fakad, hogy igyekszik nyomot hagyni maga után a világban. Esetünkben ezek a falakon feltűnő graffitik, firkák, melyek paradox jellegűek: lépten-nyomon láthatjuk őket, de igazán soha nem tudjuk, mit is jelentenek, mert nem ismerjük a rövidítéseket, a szimbólumokat, a készítők személyes kézjegyét, az úgynevezett tag-eket, melyekből állnak. De talán nem is ez a fontos: az a gesztus a meghatározó, amellyel valaki ezekre a málló felületekre elhelyezi néhány gyors mozdulattal a Maga üzenetét, mintegy válaszul az elmúlásra.

Mindkét esetben csak a nyom van ott, amelynek okán, Hans Belting szavaival „a nyitott értelmezés lép a zárt kommunikáció vagy információ helyébe, a türelmetlen válaszokat a türelmes kérdezés váltja fel.”

És e kétféle idő, a folyamat és a pillanat, miközben küzdelmet folytat és ellentmondásba kerül a másikkal, a képi kompozícióban megörökítve létrehoz egy újabb, harmadik ídősíkot, amely a képszemlélet mindenkori jelen idejében képződik újra és újra. Így sejlik fel az idő aspektusaiból szikrázó feszültség, az elmúlás és a jelenlét egymást kölcsönösen káprázatszerűvé változtató gomolygása. 

 

 


 

Dr. Márfai M. László: Zen tan

 

 

Molnar Laszlo    Fülöp Péter fotográfusi erényei között említhetjük, hogy figyelemmel és előszeretettel fordul a mások számára jelentéktelennek tűnő látványvilág felé. A felület mélyebb jelentőségre tesz szert azáltal, hogy az alkotó képként rögzíti számunkra az általa észlelt látványt. Ezek a mintegy készen talált, az erózió és a véletlen játékában kialakult felületek azonban további lehetőséget rejtenek, amelyre példák a Zen tan sorozat képei. Ezeken a fotókon monokróm, többnyire szürkébe játszó, rusztikus felületek jelennek meg, de a türelmesebb szemlélés révén szinte mindegyiken találunk valamilyen narancssárga, apró motívumot.

A Zen értelme éppen paradox természetében rejlik: meghökkentő, váratlan helyzetek éppúgy a részét képezik, mint az egészen egyszerű, közönséges dolgok, a természet részletei, az elemek játéka, vagy emberi tárgyak és természeti objektumok látványként rögzülő összhatása. A Zen szemléletének jellemző vonása a funkcionalista minimalizmus: csak a legszükségesebb, a legegyszerűbb kell, minden más fölösleges, mert elvonja a figyelmet. Fontossá válnak a tünékeny dolgok, az árnyékok, melyek tartama néhány pillanatnyi, a növény ágainak állása, amely egy véletlen nézőpontból látható. Mindez szembesít bennünket a világ eredendően múlékony, esetleges, látszatszerű mivoltával, amellyel azonban nem letaglózni akar, épp ellenkezőleg: belátásra késztet, tudatosabb szemléletre ösztönöz, hiszen a változékonyság, az illékonyság felismerése megerősít minket, lehetővé teszi az elmélyedést, a meditációt, aminek révén átélhetünk egy letisztultabb nyugalmi állapotot.

Fontos, hogy a Zen nem követel előre semmiféle elkötelezettséget, hitvallást, módszert. Ahogy Hamvas Béla írja: “A Zen nem vallás. Sem külön üdv-tanítása, sem dogmatikája, sem eszkatológiája nincs, és szentkönyvre sem nagyon hivatkozik. A Zen nem filozófiai iskola, mert nem teória, sőt a súly éppen az életrendre esik.” A Zen belső út, amelynek révén megszabadulhatunk a nyugtalanság, a zavar és félelem terheitől, helyette cselekvéseinkben és gondolatainkban testet ölt egyfajta könnnyedség, egyszerűség és keresetlenség. Feloldódnak az ellentétek, D. T. Suzukit idézve: „az itt és most egyenlő az ürességgel (súnjatá) és a végtelenséggel.”

Fülöp Péter képei mindehhez segítő hozzájárulást nyújtanak, hiszen az őket létrehozó szemlélet szintetizáló és intutív jellegű, az egyik út a Zen felé, amely maga is utak sokaságát teszi lehetővé.

 

 

 


 

 

Keszei L. András: Fény(le)képezés – 2013.

 

Keszei L. Andrs    Különös dolog a fény, ez a titokzatos, emberi szemmel érzékelhető elektromágneses sugárzás. Már az ókori görögök is sejtették, hogy honnan, miből érkezik, de hogy miképpen alakul ki, és hogyan terjed a térben egyik helyről a másikra, az évszázadokon át megfejthetetlen rejtély maradt. S bár ma már a sebességét is mérni tudjuk, létezése, működése most is felfoghatatlan. Talán elég is, ha annyit tudunk róla, hogy számunkra általa lesz látható a világ. És ugyanígy különös dolog a fényképezés is. A szemlélődő, befogadó szem, elme, feledésbe hulló kalandozásait teszi örökre megtörténtté, precízen, érzelemmentesen képezve le, visszanézhetővé téve a pillanattal tovatűnő mulandó valóságot.

Ez adja Fülöp Péter fény(le)képezéseinek is a lényegét. Fények, árnyékok, a hétköznapi befogadó számára észrevétlen, érdektelen textúrák, jelenetek, jelek, leírt szavak, gesztusok kapnak a megörökítéssel új értelmet. Szép-szomorúan, fekete fehérben teszik tapinthatóvá a magányt, a múló időt, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget, az ürességet, a mindennapok profanitásában jelenlévő misztikumot. És ezek, ott a képeken, ha akarjuk, ha nem, ha tetszik nekünk, ha nem, valamennyiünk magányai, kiszolgáltatottságai, reményei. Ezért hatnak ránk. A fotók a magunkra ismerés élményét kínálják fel, általuk megnevezhetővé, újraélhetővé válik bennünk az is, amiről úgy gondoltuk, nem kimondható, vagy beszélni róla nemhogy másnak, de magunknak sem érdemes.

Talán éppen ezért, ráadásként, Fülöp Péter nem csak fotókompozícióival, azok tartalmával beszéli el, milyennek látja a világot. Címet is ad minden fényképének. Ezekkel is elmondja, milyen az ő XX. százada, mit jelent számára a hallgatás, mit ért életviteli tréning és mit örökidő alatt, s hogy milyennek látja az édent, a kollektív magányt, a negyedik birodalmat vagy az ég ablakát. Aztán elengedi a befogadó kezét a látvány keltette érzelmek és az általa értelmezett valóság találkozási pontján, hogy a világ e megörökített, kiragadott mozaikjaiból mindenki összerakhassa a saját képeskönyvét, a maga által megéltek szerint. A hagyományos értelemben vett tárlatlátogatáson túl ezt is kínálja a befogadónak a Fény(le)képezés negyven fotója. Éljenek a lehetőséggel! 

 

 


 

Dr. Cseh Sándor: Óriásfotók kiállítása a győri Apáczai Karon

 

Gyakori kérdésként merül fel napjainkban - mint oly sokszor -, hogy „Miért vagyunk a világon”? A mind gyakoribb kérdésfeltevés mögött az áll, hogy a létezésünk problémái nem csökkennek, sőt növekednek. Az Apáczai Csere Jánost példaképként állító és tisztelő győri kar, mint a nevét viselő intézmény azonosul a tudós földijének, Tamási Áronnak egyik válaszával, hogy „valahol otthont leljünk benne”. Apáczai szellemiségét e válaszra rávetítve valljuk, hogy „valahol nyomot hagyjunk benne”.

A Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Karának egyik „nyomhagyója” Fülöp Péter, aki 1967-ben, Győrben született. Felsőfokú tanulmányainak első helyszíne a kar jogelődje, a Tanítóképző volt. Tanító szakon, népművelő szakkollégiumban végzett.

Ma már tudjuk, hogy Ő tehetség, így már törvényszerű, hogy fogékony volt tanárai bölcsességeire, akkor még e kiállítás helyszínén fellelhető könyvtár gazdag gyűjteményének koncentrált ismereteire, az első és második emeleten levő művészetet megtestesítő műhelyek sugárzásaira.

Fülöp Péter nyomhagyásának bizonyítéka, hogy miután közel került a művészethez, mecénássá, műértővé, művészetmentővé, művészetközvetítővé vált, közben igazgatóként, tanárként, szervezőként maradandót alkotott.

A dolgok kulcsa, talán az alázata, a művészettel, a tudománnyal, tudással szemben, valamint alázata a hit erejével, a Teremtővel szemben. Ez az életviszonyulás tükröződik saját tudásának fejlesztésében. Mindig magasabb szférákra tör, mindezt azért, hogy utat soha ne tévesszen.

Fülöp Péter az életét alázattal tudja élni, és „szolgálatnak” tudja tekinteni valamennyi feladatát. Ez tükröződik a felvállalt sok-sok feladata során akkor is, amikor a volt alma materében katedrára áll, vagy amikor fényképezőgépet vesz kezébe és rögzíti a nekünk, embereknek bonyolultnak tűnő világ színtiszta egyszerűségét, logikáját.

A rögzített képeiben, legyen az egy őszi árván lógó falevél, egy szögesdrót, egy tulipán, egy magányos lámpa, mindenütt van üzenet. Minden képéből sugárzik, hogy ami körülöttünk látszik, annak van értelme. Fülöp Péter az élet értelmének a hirdetője, aki szerint van el/megcsúszott élet, de nincs elveszett élet. Van fájdalmas pillanat, de nincs kilátástalan pillanat. Van száguldó idő, de van megállás, rácsodálkozás. Van megállított idő.

 

 


 

 

Keszei L. András: Ablakok a mindenségre

Keszei L. Andrs    Szimbólumok között élünk. Jelképek rendszere szövi át mindennapjainkat és ez még akkor is így van, ha jelenlétüket, üzenetüket jó esetben is csak felfedezzük, érezzük inkább, de magyarázatot már nem nagyon találunk rájuk. A görög eredetű szimbólum szó jelentése egybeesés, ismertető, ráismerési jel. Szerepük nem más, mint hogy feltárják, ugyanakkor elrejtsék az igazságot. Éppen ezért a felszínen, a látszaton túl mindig hordoznak egy mélyebb, megfejtésre váró tartalmat, jelentést is, ami a kereső és befogadó embert az érzékek feletti világ ösvényeire vezet(he)ti.

Minden nép őrzi a saját szimbólumait, s csak lelki erejétől függ, hogy mennyire képes akár évszázadok, évezredek múltával is felismerni azokat, visszaemlékezni rájuk. Megidézni és megőrizni téren és időn át az emberi tudat olyan állapotát, ami válaszokat adhat egyetemes és örök kérdéseire.

Bármilyen furcsán hangzik, ilyen szimbólumok házaink ablakai is, melyek misztikus magányukból néznek vissza ránk Fülöp Péter képeiről. Ablak: kint és bent határa: túl a racionalitáson, rés földi létünk és a túlvilági között. Ablakszem, mondjuk, a ház szeme. Belénk lát és általa látunk, beengedi hozzánk a fényt: és ismét csak túl a racionálison, Isten fényét, a transzcendens fényét közvetíti felénk. És mielőtt legyintenénk, jó, ha emlékeztetjük magunkat rá, egyes vidékeken még ma is szokás, ha otthon hal meg valaki, minden ablakot kitárnak, hogy a lélek akadálytalanul hagyhassa el a házat. Az álmoskönyv szerint még a rabnak is szabadulást jegyez, a nőknek szerelmet. És ott van a költészetben is, Mallarmé írja Az ablakokban:

S tükrén angyal vagyok!... / és létem halni némul... / Művészet, Misztikum: oh mind-mind ablakok! /

S új, szebb létre kelek s álmom, dús diadémul /

Viszem, egek egén, hol a Szépség ragyog!

Megfejtésük időigényes, munkás szellemi feladat. Nem véletlenül érezzük úgy, hogy a folyton rohanó, magát modernnek tartó ember életében egyre kevéssé van helyük a titkoknak, a szimbólumoknak, s az sem véletlen, hogy azok leginkább a művészet és az álom dimenzióiba szorulnak vissza. Ám ott újra és újra a felszínre törnek, feltartóztathatatlanul, hogy eredeti jelentésükkel mutatkozzanak meg azoknak, akik kíváncsiak rá. De csak azoknak. Érdemes hát éppen ezért időről időre megpróbálni felfedezni titokzatos világukat, amelyek bárhogyan is alakul mindennapi életünk, emberlétünk forrásaihoz tartoznak, vezetnek, és örökre részei maradnak az emberi gondolkodásnak.

Fülöp Péter ablakai is erre a világra nyílnak.

Érdemes benézni rajtuk.

 

 


 

 

 

Dr. Molnár Csilla:  „A Szépség teremtő kauzalitása”

 

Csilla    Platón Szümposzion (A lakoma) című dialógusa talán az egyik legnagyobb hatású szépség-meghatározás az emberi eszmélkedés történetében. Ennek nyomán újra és újra fel kellett ismernünk az elmúlt két és félezer évben, hogy a szépséggel a teremtett világ minden részletében találkozhatunk. De ez a találkozás azt a belátást is magával hozza, hogy mindig csak rész szerint láthatunk, amely viszont folyamatosan visszairányítja figyelmünket az egészre.
Fülöp Péter kiállításának címe is erre utal, hiszen a szépség tapasztalata nem lehet esetleges, a vak véletlennek kiszolgáltatott, hanem a teremtő értelem, a mindent átfogó, gondoskodó kauzalitás rejtőzködik mögötte. A Deus absconditus, a dolgokban elrejtőző Teremtő eszméje nem új keletű gondolat, de minden korszakban ismét fel kell fedeznünk mélységes és teremtő értelmét. Eszerint a világ részletei, egymás mellé került elemei, ha kellő figyelemmel, áhítattal és érzékenységgel szemléljük őket, az átfogó egész mélyebb titkait tárhatják fel számunkra.
Nem csupán a látható világ, az Orbis pictus szín- és formavilága bűvöl el bennünket, hanem az általa felfogható és megérthető mélyebb rend, a számok, geometriai alakzatok, vagyis a struktúrák és erők világa rajzolódik ki általuk. Ebből az ősi felismerésből ered a szimbolika rendszere, a számok, jelképek sűrű, de átlátható erdeje, amely érthetővé és emberi léptékűvé teszi számunkra a világot.
Mert a világ nem csupán a kora újkori humanizmus óta szeret emberléptékűnek mutatkozni, nem csak Leonardo híres rajza, az ötszögben embert formáló figura jelzi az ember hatalmát. Úgy gondolom, a világ megértése, a tűz használatba vételétől kezdve a kerék feltalálásán át a fémeszközökig és az első szervezett társadalmakig mindenütt a Földön egy közös szellemi felismerésre épült. Ez pedig a világnak az ember számára és ember léptékűre teremtett mivoltának felismerése. Leonardo írja egy helyütt, hogy egy nyirkos fal málló foltjaiban vagy az égen sorjázó bárányfelhők formáiban emberi, állati és növényi figurákat lehet felfedezni, és az ilyen felismerés mással nem pótolható örömmel tölti el az embert.
Az utalások, a megfelelések, az analógiák világa irányít bennünket a résztől az egész felé, illetve az anyagtól, a matériától a szellem, a Pszükhétől a Nousz felé. Eszerint a Pszükhé az egyéni lélek, amely az anyagi világ labirintusában, a test béklyójában elveszve várja a kiutat mutató segítséget, míg a Nousz pedig az a világszellem, amely képes áthatolni az anyagon, hogy teremtő erejével, szellemi energiáival széppé, tehát rendezetté tegye azt.
Ennek megfelelően Fülöp Péter képein sem véletlenszerű semmi, minden elem jelent valamit. Az alapvetően szürke képeken felvillan néha egy-egy vörös, narancssárga vagy rozsdabarna folt, a kép középvonalán vagy az aranymetszés pontjain megjelennek fontos elemek. A foltok, pöttyök, amorf alakzatok olyan rendet alkotnak, amely csak a mélyebb, mondhatnám úgy is, hogy alázatosabb szemlélet számára tárulnak föl. Ez utóbbi cselekedet, az alázat gesztusa vezethette talán a képek alkotóját is, hiszen a színek, formák, tónusok, amiket láthatunk, nekünk szánt ajándékok.
Csak rajtunk múlik, elfogadjuk-e ezt, vagy vakon elmegyünk amellett, aki kínálja nekünk. Másként fogalmazva átalusszuk idegen helyen a saját esküvőnket, ahol pedig várnak ránk.

 

 


 


Dallos István: Az elme nyelve - Fülöp Péter képei

 

Az ember olyan képeket lát a világban,amilyenek a fejében léteznek.

(Hans Belting)

 

Az emberiség történetében soha nem volt olyan egyszerü képet készíteni mint mostanában.

Csak elővesszük mobiltelefonunkat és katt, máris kész a kép. Ezt tette Fülöp Péter is mobil telefonjával, ez a Megapixel képsorozat. De mik is ezek a képek ? A fénykép egy információval telített felület. Manapság a digitális világban ez a képi információ, valódi, lényegi formájába, computált alakban jelenik meg.

A digitális technika a képek viszonylag egyszerű kezelését tette lehetővé számunkra. Gyorsan tudjuk sokszorosítani,megosztani másokkal képi gondolatainkat, meglátásainkat. Meg kell jegyezni a technika kérdése azonban nem mindíg technikai kérdés. Komplex visszacsatolás áll fönn a technika és az azt alkalmazó ember (fényképész, és a kép nézője) között. A változó tudat változó technikát követel meg, és a megváltozott technika megváltoztatja a tudatot. Mit tudunk még mondani a képekről ? Általában, jelenlét időben és térben. Egy egyszerű közlés, egy egyszeri gesztus a fényképező apparátus kezelőjétől, saját létezésének, a világgal való pillanatnyi viszonyának rögzítése. Egy kép ami bizonyítja jelenvalóságunkat, ami jelentőséget tulajdonít valaminek, amit arra érdemesnek, fontosnak tartunk. Az idő egyetlen tudatvalósága a jelen. Múlt és jövő: a mi fikciónk. A múlt: absztrakció, a jövő duplán az – mondja Határ Győző. A képeknek úgy hiszünk, mint a saját szemünkkel észlelt látványnak. És következésképpen nem is úgy bíráljuk, mint képet, hanem mint világszemléletet. Kritikája nem a kép keletkezésének analízise hanem a világé. Írja Vilém Flusser A fotográfia filozófiája című könyvében. A világé hiszen a valóság nem más mint egy lehetséges modell az elménkben a világról. Ezen modell alapján értelmezi a fényképező a látványt és ezen modellt követve értelmezi a néző a képet. Egy tájról készített fénykép nem az elénk táruló világ, hanem a mód ahogyan a világot látjuk.  

Az “egyszerű” rögzítésen túl azonban a fénykép, a fotografikus képi közlés többre is képes. Ha látni akarod a láthatatlant akkor figyelmesen kell szemlélned a láthatót. Ezt a Talmudból származó mondatot választotta jelmondatául Manuel Álvarez Bravo a 20. század egyik kiemelkedő fényképésze, mert meggyőződése volt, hogya Teremtő mindenben jelen van, csak kellő alázattal és figyelmesen kell a világ látható jelenségei felé fordulni.Weöres Sándor a Teljesség felé könyvében, A tárgyak visszája és színe címmel ír erről . „ A jelenségvilágban Isten csak eszme, Istenben a jelenségvilág csak lidérc. A dolgok érzékelhető mivoltában nincs jelen az Isten. A dolgok visszájukat fordítják az érzékelés felé és színüket az Isten felé. Isten jelen van a dolgok közös lényegében, de nincs jelen a dolgok sokfajta érzékelhető megynyílvánulásába , hol a tünemények serege hullámzik.” Fülöp Péter képei, ahogy ő mondja az „éberség” szándékát reprezentálják. Nekem inkább, és ez persze nézőpont kérdése,a Moholy-Nagy féle „intenzív látás” termékei, a nyers tiszta látásé. Rokonsága a költészettel egyértelmű, a költészet konkrétsága és a költői nyelv autonómiájának elve azonos fényképeinek a nyers, tiszta látásával. Mindkettő mozaikszerű, széttördelt formát és új létrehozott egységet jelent. Fülöp kiragadja a dolgokat eredeti környezetükből,hogy friss szemmel láthassa és saját belső világa parancsai alapján rendezze, kapcsolja hozzá más dolgokhoz. Képaláírásai nem engedik némaságba merülni képeit. Nem hagy minket eltévedni, hánykolódni az értelmezés végtelen oceánján. Tiszta hangok ezek, amelyek hitet tesznek az igazság mellett. A Jövő Emberének Emlékműve szemben vele a Demokratikus krematórium vagy a Cenzúrázott fal a Hősi Halottak Emlékműve mellett, amik számomra kiemelkeő darabjai ezen kép szöveg párosításoknak, világértelmezéseknek.Platón szerint a három fő fogalom a szép a jó és az igaz,amiknek minden műalkotásnak meg kell felelnie. Az igaz feltétlen parancs, a jó feltétlen követelmény és a szép varázslat, csábítás, amelynek hatására az ember saját természete ellenére hajlandó a világgal harmonikus kapcsolatba lépni. Én úgy gondolom Fülöp Péter képei kiállják próbát,igazak, jók és szépek. 

 

 


 

  

Keszei L. Anadrás: Gondolatok Fülöp Péter tíz óriásfotográfiája mellé - Költészet fekete-fehérben

 

 

    Fény és kép. Valami ismeretlenből érkező elektromágneses sugárzás, egy alkotó ember, látó és befogadó szemmel, fogékonylélekkel, gondolkodó aggyal, az érzékelt és megtapasztalt valóság kivetítésének igénye a lehető legemberibb módon; s közöttük egy gép.
Szabadságra nyíló misztikus lehetőség az anyagát vesztett drótkerítésben, ágak labirintusában megpihenő galamb,plakátfoszlányos párhuzamosok ismeretlen távolodókkal,élethordozó virágátváltozás halott vakolatok előtt, szűk ablakon kibámuló finomrajzolatú csipkesóhaj, egymásra találás föld és ég között tetőnyi szimmetrián.Műterem az utca, a kellék a világ maga, és a valóságmindig szemből érkezik Fülöp Péter fotográfiáin. Az egységbe rendezett tíz óriás fotón előttünk vibrál az élet megörökített különös geometriája, a maga elé néző emberek elszalasztott pillanatai. Még jó, hogy van, aki közben az égre is néz. Mint ahogyan Fülöp Péter is, akinek képein együtt vibrál a szép, a rút, a való megismételhetetlen hitelessége, alkotássá nemesülnek képein a nagy rendetlenségből kiemelt apró rend-részletek. S még a keretek sem szabnak határt, teszik lezárttá a kompozíciókat, mintha szaladna a pillanat, folytatódna a gondolat, a történet tovább, határtalanul, s tovább élne a falakon túl a falakra került valaha volt világ. Aki mutatni, megmutatni akar, annak szükségszerűen látnia is kell, méghozzá a lehető legmesszebbre. Fülöp Péter fotográfiáinak erős sajátja a valóságot óvatos lesből, finoman letapogató megközelítés. A fények és az árnyak, az állandóság
és az illanó idő, a meg nem szűnő absztrakció, az értelmezhető szimbólumokká összerendezett élet. Föld, ég, ember, Isten, a teremtett és teremtő pillanat megélt szakralitása. Mint aki pontosan tudja, hogy a születéssel beleszorulunk a világmindenség felfoghatatlanul tág koordinátái közé, de e végtelen érzés közepette kényszerűen meg kell élnünk emberlétünk korlátait. Ezért fontosak számára a jelek, hogy tudassa magával és másokkal, hogy merre jár, hogy a rögzített valóságszeletekkel meghatározza, rögzítse helyét ebben a nagy tágasságban.Fülöp Péter érezhetően túl van az elvárásokon, a divatok fősodrán, megfelelni csak magának akar. Így és ezértkeresheti tolakodás nélkül a tökéletest a tökéletlenségben. Az embert az embertelenségben, a csodát a csodátlanságban. A megismételhetetlent a mindig megújulóban, a nyitottságot a bezártságban. A misztikumot a profánban, Istent az
istentelenségben. Fotói látványa úgy forgatja a látogatót, mint különös körhinta, de ez az alkotó számára sem veszélytelen. Mert mire az utolsó képet is végigpásztázza a tekintetünk, utolsó utáni felvétel gyanánt ott áll előttünk a fotós is, pőrén, meztelen.

 

De ilyenkor sincs más, mint szabadságra nyíló misztikus lehetőség az anyagát vesztett drótkerítésben, szűk ablakon kibámuló finomrajzolatú csipkesóhaj, egymásra találás föld és ég között tetőnyi szimmetrián. Mert csak fény van és kép.

Fotóköltészet fekete-fehérben.

 

Győr, 2013. február 19.

 

 


 

 


Dr. Márfai Molnár László: Száz (fény)kép - Fülöp Péter kiállítása elé


Molnr Lszl     Engedjék meg, hogy személyes megjegyzéssel indítsam megnyitómat. Szeretem a fotóművészetet, mert mindennél jobban képes számomra megragadni a pillanatot. Ugyanígy igaz ez régi, letűnt életek, életformák esetén, mint a jelenünket fotón megpillantva. Fülöp Péter, az itt látható kiállítás alkotója mondja egy nemrég megjelent interjúban: „elkezdtem fekete-fehér képeket készíteni, rögzíteni ezeket a jelenkorbéli benyomásaimat. Megdöbbentő élmény volt a különbség aközött, hogy én mit látok, aki benne élek ebben a világban, és amit látott az objektív. Ennek a feszültséggel teli kettősségnek a megpillantása, megélése az, ami a fényképezés újrakezdésére inspirált. Olyan erős érzelmeket indított el bennem, aminek következtében tudatosan kezdtem fényképezni, és nem csak látni vágytam, hanem ezeket a tapasztalásaimat megosztani is.”
Magam is azt vallom, a fénykép – akár a festék és a vászon – eszköz arra, hogy jelentős művészet szülessen, túl azon, hogy képes kémiai vagy elektromos impulzusok segítségével rögzíteni a tűnő pillanatot vagy akár valami állandóbbat, mint amilyen egy tér, egy táj hangulata.
Fülöp Péter győri fotóművész itt látható képein sok a rokon vonás. Ezek a fotók gondos válogatás eredményei, és ahogy végigtekintünk rajtuk, látjuk, szoros belső rend, motivikus, tematikus összefüggés fűzi össze őket.
Az egyik ilyen visszatérő motívum a falak és a tövükben sarjadó élet látványa, amely számos képzettársítást hívhat elő (Eufória, Lány, Győri anzix). Ezt a motívumot árnyalja, mélyíti a kontraszt és a fény-árnyék szerepe, ahogy ezt például a Feljáró vagy a Freskó című képek tanúsítják. Hogy ez a világ nem nélkülözi időnként a humort vagy az iróniát sem, arra példa a Jutalomosztás című alkotás.
És itt vissza kell térnem ahhoz a különbséghez, amit az elején idéztem az alkotótól. Úgy gondolom, ahhoz, hogy a fotó segítségével az éppen rögzített pillanaton túl mélyebb jelentések hordozójává váljék a kép, el kell szakadni a belevetettségtől, a heideggeri értelemben vett világban való léttől. Meg kell próbálni a látványt újraértelmezett jelentésként szemlélni. Ezt példázza számomra a kiállítás anyagából a Kétféle tudás című kép, amely a látványtól az újraértelmezett jelentésig vezető utat mutatja be. A tér hagyományos, beidegzett látásának felülvizsgálatára szólítanak fel bennünket azok a képek, amelyek a függőleges és vízszintes síkok közti váltásra építenek (Új rend, Rendkívüli állapot). A tér és az idő strukturálását, vagy ennek a rácsozatszerű szerkezetnek a bomlását, esetlegességét is nyomon követhetjük a kiállítás egyes darabjain.
Ritkák az emberek Fülöp Péter kiállított képein, de semmiképpen nem ember nélküli világ ez. Adódik a párhuzam Fülöp Péter művészete és a kortárs francia fotóművész, Thomas Jorion működése között, aki az ember által elhagyott belső terek látványát rögzíti hasonló következetességgel. Fülöp Péter képein vannak, feltűnnek emberek, de jellemzően elszigetelt életek, a magára maradottság, az elhagyatottság, a hiány élményköre ez. Ki hiányzik ezekről a képekről? A feminin, a női gondoskodó elv, aki nem pótolható semmivel és senkivel, aki – ahogy Hamvas Béla írja – a borhoz hasonlóan egy teljes világ élményét és valóságát nyújtja egy személyben. Hiszen egy komoly kapcsolat születése után csodálkoznak a naiv barátok, hogy hirtelen fölöslegesek lettek, mert a szeretett lány minden kapcsolat előtt áll és mindent pótolni tud. Ugyanígy válnak teherré – jó esetben – a szülők és a testvérek is. A kiállítás több képén a nő nyom vagy emlékszerű formában sejlik fel (Nőkérdés, Piros).
Hogy milyen ez a hiányokkal teleszőtt világ, azt szerintem a visszatérő Pilinszky-allúziók mutatják a legjobban, mint a Próbatétel vagy a Szálkák című kép. Tehát a megjelenő egzisztenciálissá növekedő magány élménye, a világ-hiány-nyom-szóródás fogalomköre ma éppen úgy érvényes szerintem, mint volt harminc-negyven évvel ezelőtt, amikor még Pilinszky is köztünk élt. Távoli és finom utalások ezek a kortárs misztika szuggesztív világára, amit leginkább Simone Weil képvisel az előző évszázadból.
E mögött a bölcselet és művészet mögött a más módon már vissza nem adható létállapot megtapasztalása áll, áthidalva teret és időt. Ez az, ami szuggesztíven, különleges belső rend által tagolva, képi alakban visszatér, a ritmus és a motívumok bonyolult kombinációját hozva létre.
És most jeleznem kell, hogy Fülöp Péter amellett, hogy fotóművész, aktív szervezője egy jelentős kortárs zenei központnak, a GyőrFREE Jazz, Improvizatív, Kortárs és Népzenei Műhelynek, amely alkotó közösség számos értékes zenei munkát létrehozott és kiadott már.
Tehát ebből a hivatkozásból remélem az is kitűnik, hogy olyan alkotót köszönthetünk ma itt körünkben, aki személyében összeköt több művészeti ágat, tevékenységet. Ezzel is példázva, hogy a nyelvi jelentésen túl, annak analógiájára, de sokszor azzal ellentétben, a hangok és esetünkben a képi formák világának varázsát kapjuk ajándékba.

 


 

 

Gyarmati Kata: Csöndesek kiáltványa - Kevés (a) szó(val)...


Gyarmati Kata1    Az észlelhető valóságból mindannyian mást ragadunk ki. Szemlélődésünk sokszor felszínes, és gyakran elsikkad a lényegi, az igazi tartalom. A valóságot más perpektívából láttatni, mint amihez általában hozzászoktunk, művészet.

Fülöp Péter fotói a vizuális és verbális érzékenységünket is próbára teszik. Olyan rendkívüli erővel komponál tartalmat, hogy semmi esetre sem maradhatunk kívülállók az ő képeit szemlélve. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy meditációs kalandra kapunk meghívót. A ő szubjektív meglátása hirtelen objektivitássá válik, egyérteműnek tűnő közös tudássá, majd egyszerre ismét azon kapjuk magunkat, hogy befelé figyelünk, mert Fülöp Péter képeinek értelmezésénél nem hagyható ki a szemlélőben kifejtett hatás, az a belső világ, amelyet nekünk kell hozzátennünk ahhoz, hogy bevonódjunk az ő szeme által előhívott legbelsőbb valóságunkba, ahol olyan vaskos emberi princípiumok laknak, melyeket gyakran hét lakat alatt őrízve, jól elrejtve bújtatunk.

Nemes egyszerűséggel fordítják Fülöp Péter művei lelki szemünket befelé.

A Hölgyválasz és a Kitörési kísérlet című képeken remekül lehet szemléltetni ezt a fajta finom fogalmazást, de mondhatnám azt is, kemény bírálatot – ez is mily érdekes, hogy bármelyik lehet a kettő közül. Azt sem hagyhatom ki a gondolatmenetből, hogy talán az én, személyes szűrőmön akadt fenn ez a két kép, mert mint említettem, a szubjektum aktív alkotóvá válik a fotók szemlélésénél. Ez is meglepő és váratlan, hogy hirtelen sokdimenzióssá növi magát egy pillanat alatt ez a „semmi kis dolog”, a kép, és lehetőséget ad nekem, a befogadónak arra, hogy kreáljak egy másik valóságot, egy különbejáratú, saját világot a fényárnyékok hatására. Figyelő szemünk befelé fordul, és azt hiszem, hogy ebben a zord világban ez nem kevés.

A Hölgyválasz számomra a magány tökéletes megfogalmazása. A Kitörési kísérlet az optimizmus jelképe. Másnak talán mást jelentenek ugyanezek a képek. Ami talán a legérdekesebb feladatunk, hogy a nyomára bukkanjunk annak, hogyan lehetséges az, hogy egy kockás kőpadló, egy pár fekete női cipő –a hozzátartozó láb csak sejteti magát-, valamint a cím; Hölgyválasz, létrehoz egy olyan hatást, amiről a magány jut eszébe a befogadónak. Ami nem csupán egy érzés. Szubjektíven persze az. Valójában csak egy fogalom.

Ez érvényes a Kitörési kísérletre is. Rácsok közül kapaszkodik felfelé egy csöppnyi zöld. A címmel együtt: életérzés.

Fülöp Péter munkáit laikus befogadóként volt szerencsém megismerni. Nem tisztem a fotók technikai-szakmai elemzése. Biztos vagyok benne, hogy a szavak, címek és a fotók összhatása mindenkiben, ha nyitott lélekkel néz, megindít egy belső regényt. Egy regényt, ami bennünk volt, de amit e képek nélkül talán elfelejtettünk volna újraolvasni.

Elhangzott: 2012-ben az Újvidéki Színházban.

 

Bánat - sorozat

Éjidő - sorozat

Ablakok

Szabadkai "szecessziók"

ffeheropen - Cím nélkül

Fekete-Fehér

élet Kép

 Fény(le)képezés - 2013

XXXXTeríték

 Örökidő 

16.XXXXXXX

 Berlin Platz 

Várakozás X

KolozsVár

GALÉRIA NYITÓ KÉPE - 4

Generálmagány

GALÉRIA NYITÓ KÉPE - Félárbócon

Emlékváros - "Cluj Napoca" 

Fekete firka 

9

Kétféle Tudás

7.

Flóra